Vagyim Tumanovnak
Kiskorunkban anyáink riogattak:
átkozódó kezük idézte föl Szibériát,
szívből pereltek, mert nem is tudhattak
olyról, ki erre szánná a fiát.

Az istenért is, hiszen mi csak bagóért vonultunk,
örvényülve, mint fénysugárban szálló porhomok.
Meddig tart utunk, ami csak a múltunk.
Üvölteni még ilyen mélységbe tudok?

Északhoz nekünk nem kellett a kompaszt,
anyáink szitka magoltatta, mint a bibliát...
hol szél dúl és a csontról minden húst lebomlaszt,
örvendezve a csontvázak iszonyát.

Imák, nyögések mindebbe belehalnak,
elhordozza a förgeteg, hóviharnyi halál.
Szavak és könnyek röptükben megfagynak -
célba csak átok és golyó talál.

Az istenért is, hiszen mi csak bagóért vonultunk,
örvényülve, mint fénysugárban szálló porhomok.
Meddig tart utunk, ami csak a múltunk?
Üvölteni még milyen mélységbe tudok?

Mindezt megírni nem megy papirosra,
mindez a múlté, de a múlt már öreg, réveteg.
Aranymosógép csontjaink általmosta;
aranyfiúk voltunk hát, gyerekek!

Ám léleküdvömért szól a csodahangzat,
hol fehérebb a nap, s az éj feketébb ridegen;
és formaimnál biztosabb örökfagy
örök emlékül őrzi tetemem.

Az istenért is, hiszen mi csak bagóért vonultunk,
örvényülve, mint fénysugárban szálló porhomok.
Meddig tart utunk, ami csak a múltunk?
Üvölteni még milyen mélységbe tudok?

Nem szerelmeim épp a memoárok,
ha a sors idevetne, ne ríjj ál, mint kisgyerek;
itt döglöttünk meg: e szurdok az árok,
honnét kiásnak majd buldózerek.

Az istenért is, hiszen mi csak bagóért vonultunk,
örvényülve, mint fénysugárban szálló porhomok.
Meddig tart utunk, ami csak a múltunk?
Üvölteni még milyen mélységbe tudok?