Bárhová is tér a lélek, Bárhová leszek magam,
Végzetem mögöttem lépked Betegenszánalmasan.
Megdobáltam őt kövekkel, De a térdemhez lapul,
S néz könyörgő, nagy szemekkel, Nyelve-lógva, nyálasan.

Sok a gondom véle,
szemem vált sötétre,
orcám feketére,
gyomrom kifordul,
mellem meghidegszik,
torkom is betegszik,
már élnem se tetszik,
hangom kicsorbul.

Meglehet, öregszem.
Hóhért keressek?
Kösse föl, de menten -
s aztán fizessek?!

Megfogadtam annyiszor, Köpök rá, odahagyom,
De sajnálom őt nagyon, Hízelkedve bókol.
Kezdtem akkor szánalomból Etetgetni Fortunát.
Mikor megtömi magát, Heverészik, horkol.

Ilyenkor sétálok,
csavargok, kószálok,
összevissza járok,
lopom a napot,
de őrzöm az alvót,
csaholok, acsargok,
helyette vicsorgok,
mikor akarok.

Nem, én nem öregszem,
hóhérhoz megyek,
kösse föl de menten,
és én fizetek!

Néhanapján a fejemet A hőség majd szétveti,
Ilyenkor hátrál a sorsom, Holtra válva jajgat.
Egy pohár bort adtam neki Azért, hogy bátrabb legyen.
Pohár nélkül nem bírja ki Azóta - s abajgat:

felkopik az állam!...
New York városában
járhatnék bundában,
dukálna brokát...
Lábam a bakancsba,
sorsom a nyakamba,
s vonszolom magammal
hegyen-völgyön át.

Mikor megöregszem,
hóhérhoz megyek.
Kösse föl, de menten,
aztán fizetek!

Egyszer aztán véletlenül Többet adtam innia.
Jött, a rusnya, torz pofával, Megrohant a sorsom.
Becsmérelt és átkozott és Megperdült nagyhirtelen,
Hátulról ugrott nekem, Markolászta torkom.

Most alatta nyögve,
kékülök hörögve,
rémülten nyökögve,
sikoltok vadul:
Ne szorítsd a torkom!
ne szorítsd a torkom!
ne szorítsd a torkom!
megfullad a dal!

Sorsomat, bizonnyal
hóhérhoz viszem.
Kösse föl azonnal,
jól megfizetem!