Ne hidd, hogy ócska gaggel
Jövök - kinőttem én:
Egy osztag állt fel reggel,
S tüzet nyitott belém.
A sors miért tepert le,
Szemétre mért vetett?
Okát tudom, hát persze! -
De titkosítva lett.

Parancsnokom az érdekembe' szólt,
De más golyót akart nekem, s ügyelt...
S az osztag tette jól, mi dolga volt -
Akadt viszont egy srác, ki nem tüzelt.

A sors megannyi terhet
Nyakamba zúditott:
Szereztem egyszer nyelvet,
Megvolt, de elfutott -
S Kavarkin, a mi biztos
Fáradhatatlanunk
A'szondta: „Hű, a piszkos!”,
S felírt: „Találkozunk!”

Világra rángatott, előhuzott
Egy dossziét, mit jegyzetelt-fülelt,
Itt senki semmit tenni nem tudott.
De mégis - egy tudott, ki nem tüzelt.

A kéz elernyed tőle,
Bolond a hang, hogy „Tűz!”.
Beléptetés a földbe,
Csak ott gyökér a fűz.
De hallom: „Él a rongya,
Nyomás, a gyorskötést!
A rendelet se mondja
A második lövést.”

Az orvos megtalált elég golyót,
S csodálva hümmögött, amíg kezelt -
S én lázban égve hívtam azt a jót,
Titokba néztem őt, ki nem tüzelt.

Sebem nyüszítve nyaltam,
Mint vert kutyák, sután;
S belém szerettek halkan
A nők egymás után.
Becsültek kórteremben
S a rendelők előtt:
„Injekcióra! Menten,
Te félbe-főbelőtt!”

Az ezredünk a Krímben hősködött,
S glükózt adattam át, amennyi telt -
Így édesebb egy srácnak harc előtt.
Ki ő? Az én komám, ki nem tüzelt.

Nekem teának, szesznek
Bevált a csészealj...
Már nem hidegre tesznek,
A frontra csak - davaj!
Bejött a tiszt: „Keresd meg
Az ezreded, nyomás!
S hogy nem lőttek le, cseszd meg,
Nem én vagyok hibás!”

Örültem ám! - De két sebes folyó
- A könnyem - folyt, a sorsnak így üzent:
Belém hatolt az elmaradt golyó -
Egy fritz megölte őt, ki nem tüzelt.