Ütés, ütés, ütés, de hány,
megint ütés - s a vér,
Borisz Budkéjev (Asztrahány)
horoggal állon ér.

Na még előbb sarokba tol,
kibújok úgy-ahogy,
Na itt az államig hatol,
s e test a földre rogy.

Bekékül az állam, mint búzavirág,
S ő: „Édes az élet, oly szép a világ!”

A „hét”-re meg se moccanok,
csajok karéja sír.
De felkelek, de fordulok,
s a zsűri pontot ír.

Hogy gyengeséget tettetek,
találgatás csupán -
Az arcra én nem üthetek,
gyerekszobám okán.

Megreccsen a bordám, amint odavág,
Szól: „Édes az élet, oly szép a világ!”

Fütyül, süvölt a fél tribün:
-Tiéd a gyáva, üsd!
Belharcba kezd Budkéjevünk,
hitet merítve küzd.

Meg is szorít, makacs kölyök -
Szibériában élt.
Na én meg óvom: -Állj, lökött!
Pihenj, az istenért!

De hallni se hallja, zihálva berág:
„Oly édes az élet, oly szép a világ!”

Nos ő csak üt - pokolfajú!
Aligha szép a vég.
Nem sport a boksz, ha elfajul,
pedig lehetne még.

Ütést ütéssel üt, vakon,
ez ám hiú remény.
Magasba lenditik karom,
amely nem is kemény.

Hever, s agya zúgja, hogy szép a világ…
De van, akinek sose jár aranyág.