Mindennek eljő ideje egyszer,
A tenger sója ördögin maró...
Pont egymás mellett fedélzetükkel
Ott állt a dokkban két komor hajó.

Azon, mely kisebb, megdőlt minden kémény,
De orrát, tatját vállként vonta fel:
„Ki ez a szomszéd? Durva egy teremtmény!
Nehézkes, rozsdás - szót sem érdemel!”

Szemből a két hajó nem látta
Soha egymást,
De mindkettő azért utálta
Egymást folyvást.

Nagyobbik, látszott, lerobbant végképp,
Kisebbik sem volt messze új darab,
Ha ezt a párost messziről néznéd,
Frásztól merülnél el egy perc alatt.

Nagyobbik testét undor dermesztette,
Habár az alján volt ép vasalás.
Háborgott, s ettől megremegett benne
Húszezer tonna vízkiszorítás!

És így a két hajó, leszólva
Folyton egymást,
Megsértve duzzogott, s utálta
Egymást folyvást.

Hét hét után telt, zajlott a munka,
Rozsdátlanítva mind a varratok,
Vízvonal új lett köréjük húzva,
Csípőjük táján büszkén ragyogott.

A réz megtisztult, mindenütt friss festék,
Lett gőz, a fény is gyúlt termek felett,
Hidat, korlátot mind kiegyengették,
S felújításnak immár vége lett.

S amint a két hajó megnézte
Jobban egymást,
Az volt gyanítható, lesz béke
Köztük, meglásd.

Az, mely nagyobb volt, kínos zavarban
Sóhajtva mondta: „Nem volt igazam!
Hajóval, hölggyel még nem akadtam
Össze kegyednél szebbel, ó, madame!”

Kisebbik súgta, szintén teljes díszben,
Szomszédja most már oly elbűvölő,
Távoltól nézve pompás rajta minden,
De szebb, ha itt van a közelben ő...

És jött a technika százával
Abban bízvást,
Hogy látja, két hajó mily lázzal
Falja egymást.

Habár az illetékes főhatóság
Külön lakóhelyt írt elő nekik,
Midőn a dokkot együtt hátrahagyták,
Már összesimultak oldalaik.

Csak úsztak némán a láthatár-szélig,
Áramlat, kormány rájuk nem hatott,
S felújítóik integettek nékik:
Két hű hajó - mely el nem válhatott.

Mi történt vélük? Elfeledték
Tán a romlást?
Nem, egyszerűen megszerették
Végleg egymást...