Elefántok kószáltak
Indiában rég,
Óriási állatok:
vadak és szürkék.

Járták a dzsungelt, amerre csak tetszik,
S fehér volt köztük, hogy, hogy nem, az egyik.

Tekintete, természete mástól elütő:
Okos állat, jó vér, látszott rajta,
Szürke színű társai közt épp olyan volt ő,
Mint hollók közt ama fehérfajta.

India egy fő ura adta -
szép idők! -
Tiszteletből énnekem
ajándékba őt.

Minek nekem? - a máshitűt kérdeztem,
Nagy szív van benne! - felelt az úr menten.

Térdet hajtott előttem, néki fejet én,
Szóltam hozzá tisztelettel, szépen,
Kiderült: e kedves ormányos egyén
Nemcsak fehér, de még „nő” is éppen.

Pompás látvány voltam
én hátán ülve, és
Beutaztam Indiát -
földje oly mesés -,

Mi együtt össze, ó, mit nem bolyongtunk!
Nehéz időkben remekül elvoltunk.

Szerenádot adtunk olykor balkonok alatt,
És a hölgyek rohantak ki máris...
Elefántom, ezt tagadni nem szabad,
Nemcsak fehér volt, de muzikális.

Láttatok már térképet,
ez gyanítható,
Indiában, jól tudott,
szintén van folyó.

Nos, éldegéltünk mangó levén ketten,
És elvesztünk a Gangesz-rengetegben.

Kialvatlan, éhesen a deltát jártam ott,
Egészségem aláástam végleg...
Egyszer aztán mondták nekem: „Hátasod
Csordát talált, méghozzá fehéret...”.

Búsultam, hogy elhagyott,
ámde, mily fura,
Újra elefántot
küld India ura!

Ez a fehér - sétapálcám gombja:
Kiselefánt, mely elefánt csontja.

Mondják, hogyha vitrinedben van hét elefánt,
Jó modorra vall az, bajtól megvéd...
Járjon fehér a fehérrel, úgy egyébiránt,
Akkor is - ha nem jelent szerencsét!