Most hogy rászedtek, innen én nem mehetek,
Csapda nékem a szárazföld, csapda:
Partra szállt kapitány, egy egész hadsereg,
Soha nem térnek vissza a tatra.

Csak a semmi, az tölti meg most dalaim,
Bennük gyűlik a sérelem, méreg:
Kapitányi ruhájukból bújtak ki, ím,
Mintha bőrüktől így vedlenének.

Őket várni kikötőkben,
Vízre szállni nem tudok,
Vagyok örök pihenőben,
Kínos, mint a szuvas fog!

Kapitányok azt mondják: „Pihenj le te már!”
De vonítok, mint farkasok, okkal:
Nemcsak nótáim, ám ami még vele jár,
Lelkem vittétek el magatokkal.

Tömeg várta, barátok, hogy érkezzetek,
A babérjaitokból is kaptam:
Úgy tűnt, elhagytam én is a fedélzetet,
Hamburg, Tokió, Le Havre e sorban...

Most ti tenger-kerülőben,
S elétek én nem tudok,
Vagyok örök pihenőben,
Kínos, mint a szuvas fog!

Azt reméltem, a tenger demonstrál erőt,
Megtartóbb, mint a ház vasbetonból,
Jobban bűvöl, mint földi varázsboszi, sőt,
S rátok várhatok én Lisszabonból.

Gépészt, kormányost látok, ha álmodom én,
Nem sok rajtuk a háj, azt gyanítom:
Tanker, sétahajó vagy a komp tetején
Kapitány egy sincs már fenn a hídon.

Nem, én újra vízre szállok,
Vagy mólókra kifutok,
Pihenni már nem kívánok,
Ördög vigyen, szuvas fog!